„ Cogito ergo sum.”  Mondja a latin közmondás.

Gondolkodom, tehát vagyok. Igaz ez fordított szórendben is. Aki pedig van, létezik, él, következésképpen gondolkodik is, lát, tapasztal, viszonyul, véleményt alkot, állást foglal, ront, vagy javít, dolgozik, szeret, gyermeket nevel, avagy lopja az Isten napját, henyél, élősködik, csal, netán ölni is képes, teher a társadalom vállán.

Mindkét életformát emberi lények folytathatják. Vajon min múlik, mi határozza meg, hogy melyik utat választja valaki, netán kényszerül követni a „homo sapiens”? Nagy kérdés. Ki lehet képes megválaszolni. Jó lenne megtalálni, keressük meg.

De menjünk tovább a lehetséges ideális úton, a számtalan lehetséges elemből szemezgetve, elsősorban azokat, melyek az egyszerű embert foglalkoztatják, melyeket megoldani oly nagyon szeretnénk.

A lét, a létezés előfeltétele a munkával szerzett jövedelem. Akinek ez a lehetőség nem adott, az a személy a környezetére szorul, jó esetben segélyből tengődik. Bizonytalan a napja, a holnapja. Netán hajléka sincs, úgy kitaszítva érezheti magát a társadalomból. Az ilyenné vált helyzet nem méltó az emberhez, az emberi világhoz. Az ilyenféle állapotok megszüntetése mindannyiunk feladata, kötelessége volna. Mindennél előbbre való lenne e szociális kérdés megoldását elősegíteni.

A tőke, a javak korlátlan mértékű felhalmozása abnormálisnak tekinthető. Holt anyag, élővé akkor válik, amikor az ember, a társadalom egésze javát szolgálja, közvetlen vagy közvetett módon. Aki nem osztja ezen elvek és jog szükségszerűségét, híjával van a szolidaritás, az emberbarátság becsülendően fontos jellemzőinek.

Halottak napja kapcsán, jut szembe a 12-ik századból származó becses nyelvemlékünk, a „Halotti beszéd”.  Kezdő sorának vége mai helyesírás szerint, „por és hamu vagyunk”. Becsüljük a létet, a létezést, amíg vagyunk. Jó munkával, becsülettel, őszinte szívvel, jóakarattal. Miért is? Hogy egészségesen éljünk, hogy a „vagyok” minél hosszabban és tartalmasabb legyen, családjaink és nemzetünk boldogulásáért.

B.F.