Félegyházi Erzsébet, ahogyan mi mindannyian szólítottuk: „Félegyke”- jó ember volt, a szó igazi értelmében. Olyan, aki megértette mások problémáit, osztozott örömünkben és gondjainkban, szavaiban biztatás, gesztusaiban szeretet és odaadás volt. Miután értesültünk betegségéről, reméltük, hogy csak próbatétel elé állítja őt a Teremtő, hiszen a jó emberek mindig nagyobb terheket viselnek. Reméltük, hogy erős hite átsegíti majd e súlyos megpróbáltatáson, és családja szeretete, türelme segít neki leküzdeni ezt a könyörtelen kórt. Kollégái is mellette álltak, ahogy lehetett, próbáltak részt venni a terhek hordozásában. Jó szóval, emberi gesztussal vagy csak a puszta gondolattal…
Utoljára július elején, a Köztisztviselők napján lehettünk együtt vele mindannyian, amikor sokéves lelkiismeretes munkája elismeréseként átvehette a Dabas Közszolgálatáért Köztisztviselői Díjat. Akkor biztosítottuk arról, hogy itt a helye közöttünk, mi visszavárjuk, és ő ígérte, hogy visszajön.
Kedves szavai, jó humora, erős hite és pozitív egyénisége örökké hiányozni fog ebből a közösségből.
Emlékét szeretettel és tisztelettel őrizzük.