Szentgyörgyi István életútja lexikon adatokkal:

(Diósjenő, 1842. febr. 20.–Kolozsvár, 1931. okt. 19.): színész. Debrecenben tanult, 1860-ban alsódabasi kántortanító volt. 1861-ben nótárius apjának rosszallásával dacolva Latabár Endre kassai társulatához szerződött, majd Molnár György budai Népszínháza, 1869–1871 között pedig a Károlyi Lajos vezette pécsi egyesület tagja lett. 1871 tavaszán kezdte el hat évtizedes, megszakítás nélküli kolozsvári színészkedését, amelynek során korának legnagyobb magyar színművészei közé emelkedett. Pályájának kezdetén főként operettekben kapott egyre nagyobb szerepeket, a budai Népszínházban már frappáns jellemformáló képességeit is kamatoztatta, hogy Kolozsvárott a legváltozatosabb feladatokhoz jusson, hogy a közvélemény és az utókor úgy tartsa számon, mint Tiborc legemlékezetesebb megszemélyesítőjét. Szerepskálájába mindössze a hódító és szerelmes ifjak típusa nem került be, már húszévesen is főként öreg embereket játszott. A népi figurákat hitelesen elevenítette meg, csalhatatlan biztonsággal érzékeltette minden szerep mélyén az emberi öröm és a szenvedés rezdüléseit. F.Sz. Dunanan, Tympanon (Offenbach: Dunanan apó); Zajtai István (Gaál J.: A peleskei nótárius); Márton gazda (Szigligeti E.: Csikós); Mihály (Szigeti J.: A vén bakancsos és fia, a huszár); Miller (Schiller: Ármány és szerelem); Kent (Sh.: Lear király); Tiborc (Katona J.: Bánk bán); Mefisztó (Goethe: Faust). Könyve: Emlékezéseim (Kolozsvár, 1923). – Ir. Szentimrei J.: Sz. I. élete és művészete (Kolozsvár, 1955).

A dabasi időszakról:

AZ ERDÉLYI SZÍNÉSZFEJEDELEM
„…úgy megprédikáltam, csak úgy csengett belé a dabasi templom.”

Az utolsó erdélyi fejedelmet Szentgyörgyi Istvánnak (1842-1931) hívták. Nem a történetírók hibája, hogy ők másképp tudják, hiszen a színművészet területén érdemelte ki ezt a címet. Kivételes módon az anyaország adta őt Erdélynek. Tartalmas életútja során mindössze néhány hónapot töltött Alsódabason, ám az állomás fontossága miatt ez a rövid időszak minden pályafutásával kapcsolatos mértékadó publikációban szerepel.

Diósjenőn született 1842. február 20-án, birtoknélküli kisnemes családban: Apja Szentgyörgyi István jegyző, édesanyja Jakabházy Emília. Öten voltak testvérek, négy lány közt nőtt fel. Szülei tudós embernek, papnak szánták. Jó szóval-tanáccsal, kaláccsal és olykor még virgáccsal is ebbe az irányba terelgették. A virgács bizony gyakran kellett, mert afféle állandóan izgő-mozgó, minden iránt érdeklődő falusi gyerek volt, aki a mezőn érezte magát a legjobban. Szóval olyan igazi égetni valóan eleven, falurossza. Kasza, kapa, gereblye, ekeszarva, lovaglás – csupa gyönyörűség, aminek 1852-ben vége szakadt, mert szülei beadták az okos embereket képző, híres debreceni kollégiumba. Egészen 1860-ig diákoskodott, amikor édesapja által tudomására jutott, hogy a Pest megyei Alsódabason megürült a rektorság.   150 évvel ezelőtt az alsódabasi református gyülekezetet lelkipásztorként Tóth Ferenc tiszteletes úr, míg gondnokként dabasi Halász Móricz vezette. A mai Martinovics-tér sarkában lévő iskolában 39 tanuló, 18 lány és 21 fiú koptatta a padokat. A 37 református mellett 1-1 evangélikus és katolikus diákot rögzítenek a korabeli nyilvántartások (Czagányi, 1993). Az 1860-as év kezdetén kellemetlen esemény történt: Kiss László tanítót jó példamutatásának hiányosságai miatt el kellett bocsájtani. A posztot pályázat útján töltötték be, de az átmeneti időre is kellett tanító. Így került Dabasra a szomszédos Gyónon tanító édesapja ajánlására a debreceni kollégiumból Szentgyörgyi István.

Önálló életre vágyott, a maga ura akart lenni, ezért nagy lelkesedéssel jött. Vállalta a gyülekezet szigorú feltételeit: kielégítő bizonyítványt mutatott be a főiskoláról, elfogadta, hogy csak öt havi bérre tarthat igényt és az öt hónap leteltével közvizsgán kellett megfelelnie tanítványaival. A tanítói ambíciók feladására azonban az öt hónap egy életre elegendő volt. Bár erről nem vezettek lajstromot, az alsódabasi nebulók között szép számmal lehettek hasonszőrű vásott ördögfiókák, mint Szentgyörgyi István maga is volt gyermekkorában, így az oktatásban nem sok öröme tellett. Kárpótolta őt a templomi szereplés, igazi ünnep volt számára, amikor Tóth Ferenc lelkész úr istentisztelet tartásával bízta meg. „No, akkor aztán befogtam mind a hatot. Ki is tettem magamért, úgy megprédikáltam, csak úgy csengett belé a dabasi templom. Szóval arra jöttem én rá, hogy nagyon szeretem, ha az én beszédemet sokan hallgatják. Szóval, amit produkálni tudok, szerettem a nyilvánosság elé lépni vele. Így erősbödött meg bennem lassan, majdnem észrevétlen, hogy a színi pályára lépjek.”- olvashatjuk visszaemlékezésében. Szülei elé persze nem mert odaállni ezzel az új elhatározással. Hívta őket az istentiszteletekre, de apja-anyja egyaránt tartott tőle, hogy a jelenlétük miatt esetleg „belesül” a mondanivalójába. Végül egy alkalommal édesanyja már nem bírta tovább és szertartás közben csendben, szinte észrevétlen bevonult a leghátulsó, az öregek padjára. Lesütött szemmel, látszólag a zsoltárba mélyedve, szapora szívdobogással hallgatta fiát, aki nem jött zavarba, oktatta tovább a híveket. A magabiztosság egészen addig tartott, míg meghatott édesanyja el nem kezdte törölgetni a szemeit. Szerencsére a dicső munka a vége felé járt, de az Áment már az ifjú igehirdető is fátyolos szemmel mondta ki…

Az öt hónap letelte után folytatta tanulmányait Debrecenben. A színpad vonzásának azonban már nem sokáig tudott ellenállni. 1861-ben szülei minden ellenzése dacára színészlegénynek állt Kassán. Tíz év vándorélet után a Kolozsvári Nemzeti Színházhoz szerződött, ahol haláláig, azaz 60 évig szolgálta a közönséget. A város intelligenciája és egyszerű emberei egyaránt kedvelték. Szikár termetével különösen a népi-paraszti szerepek megformálásában bizonyult sikeresnek. Pályafutását elképesztő statisztikai adatok jellemzik: 1034 színdarab 1216 szerepét játszotta el, időnként rendezett s mind e mellett hetven évesen még az erdélyi némafim-gyártásban is részt vett.  Nem volt kedvenc szerepe, de a színházi szakirodalom és a pályatársak szerint is a legemlékezetesebbet Tiborcként nyújtotta. 1906-ban a színház örökös tagjává választották. Színészi pályafutásának 50. jubileumára 1911-ben emlékalbumot adtak ki, melyben a pályatársak oldalakon keresztül sorolták az ünnepelt erényeit. A legtalálóbb mégis a legrövidebb bejegyzés lett: „Minden alakításod a megtestesült igazság. Sok hazafias munkát végeztél, áldjon meg érette a Magyarok Istene. Blaha Lujza”. Már életében bekerült a Révai lexikonba, 1920-ban szobor készült róla, korábban a hányatott sorsú zilahi Wesselényi-szobor népi alakját is róla formázta Fadrusz János (1902). Síremléke az Európa-hírű Házsongárdi Temető II.A parcellájában található. 1954-től az ő nevét viseli az erdélyi magyar nyelvű színészképzés fellegvára, a Marosvásárhelyi Színművészeti Egyetem. Diósjenőn emléktáblát állítottak és iskolát neveztek el a település nevezetes szülöttéről. A Budapesti Székelykör évente Szentgyörgyi István díjat adományoz, mely az erdélyi magyar színjátszás legrangosabb díja.  

Az erdélyi színészfejedelem dabasi tartózkodására nem emlékeztet látható jel, ám ez pótolható. Addig a református templom falai őrzik tovább az egykori 18 éves ifjú ékes sztentori hangját, aki színpadon nagyon sokfelé megfordult életében, de szószéken csak a dabasiak láthatták.
Valentyik Ferenc

Szentgyörgyi István az egyik szereplője a 2014-ben felújított „A tolonc” című Kertész  Mihály által 1914-ben rendezett némafilmnek, melynek főszereplője Jászai Mari.

Bibliográfia:

Bartha Katalin Ágnes: Színházi fizetés mint a karrier mutatója: Szentgyörgyi István jövedelmei. Erdélyi Múzeum 2010/1-2. p. 112-123.
Czagányi László: A Dabasi Református Egyházközség története tulajdon iratai tükrében.  
Dabas, 1993; p. 49, 73, 128.
Csinos Antalné - Farkas Józsefné: Történelmi arcképcsarnok: Szentgyörgyi István. In: Dabas Nagyközség évkönyve 1973. Dabas, 1975; p. 133.
Galamb Sándor: Szentgyörgyi István. In: Illés Jenő (szerk.): Színészarcok a közelmúltból. Gondolat Kiadó, Budapest, 1968; p. 7-16.
Dr. Kiss Ernő: Szentgyörgyi István. Vasárnapi Újság 1911. április 30; p. 359-360.
Kötő József: A Bánk bán és Kolozsvár. Látó 1991/11; p. 1321-1331.  
Laczkó Géza: Szentgyörgyi István és a magyar színjátszás. Nyugat.1911/10.
Pataki József: Szentgyörgyi István. Nyugat 1920/9-10.
Rozsnyay Kálmán: A vén obsitos. In: „Öreg diák élő emlékei.” Budapest, 1943; p. 83-90.  
Szentgyörgyi István:
- Pályám története. In: Emlékeim. Providentia Nyomda, Kolozsvár, 1923. p. 7-12.
- Két könnycsepp. In: Emlékeim. Providentia Nyomda, Kolozsvár, 1923. p. 13-14.
- „Felcsaptam moziszínésznek.” In: A magyar film olvasókönyve, 1908-1943. Magyar Nemzeti Filmarchívum, Budapest, 2001; p. 286-289.
Szentimrei Jenő: Szentgyörgyi István élete és művészete. Bukarest, 1955. 210 p.
Valentyik Ferenc:
- Az erdélyi színészfejedelem. Dabasi Újság 2010. május; p. 19.
- Szentgyörgyi István. In: Czagányi László (szerk.): Ezer dabasi pillanat. Dabas, Pressman Bt., 2010; p. 409.

Összeállította: Valentyik Ferenc