Régóta dédelgettem egy út gondolatát, innen onnan felkapott hírek, elbeszélések felkeltették  kíváncsiságomat egy népcsoport iránt. Annyi mindent hallottam róluk, hogy olyanok, mint mi (székely vagyok Csíkszeredából), úgy beszélnek, mint mi, úgy gondolkodnak, öltöznek, ünnepelnek akárcsak mi otthon. Ők az al-dunai székelyek.

Végül is március közepén sikerült nekivágni az útnak, átlépve a magyar határt Röszkénél, magyarok által lakott területeken át, Nándorfehérváron keresztül közeledve az Al-Duna kanyarulatához, arra voltam kíváncsi, elfog-e valamiféle Julianus-érzés, amikor Székelyföldtől oly messze saját fajtámra találok?

Az ő történetük Madéfalván kezdődött 1764-ben. Mária Terézia  az orosz-török viszály miatt császárságát fenyegetve érezte, ezért tábornokait azzal bízza meg, hogy a keleti határ védelmére olcsó védelmi hadsereget toborozzanak. Szervezzenek Székelyföldön osztrák mintájú határőrséget azokból a székelyekből, akik határőri szolgálataikért az Árpád-házi királyoktól kiváltságokat élveztek. Az új hatalom a birodalom bármely pontján bevethető hadsereget akart szervezni belőlük, ám a székelyek ősi kiváltságaik, s régi rendi szervezettségük miatt ezt a diktátumot nem fogadták el. Amikor nyilvánvalóvá vált, hogy a Rákóczi-szabadságharc leverése után nem kapják vissza a tőlük megvont ősi kiváltságaikat, és továbbra is adót kell fizetniük, ellenálltak az erőszakos sorozásnak. Adolf Nicolaus Buccow, Erdély katonai főparancsnoka Csík, Gyergyó, Kászonszék, Udvarhelyszék, Háromszék és Aranyosszék lakosságából állíttatta volna fel a székely ezredeket, fegyveres erőfitogtatással némi eredményt is elért. Buccowot visszarendelték Bécsbe, s helyette a magyargyűlölő Siskovitz József altábornagyot bízták meg. A székelyek ekkorra elvesztették minden bizalmukat az idegen hatalomban, a hatalom meg a türelmét. Végül a Csíkszeredától kb.10 km-re fekvő Madéfalván gyűltek össze Zöld Péter plébános vezetésével. Hosszas huzavona kezdődött mindenféle megegyezés nélkül. Aztán 1764 január 7-én hajnalban a kivezényelt katonaság (1350 fő) Siskovitz parancsára, Carato alezrdes vezényletével a falut szétlövette, a Kálnoky huszárok nagy vérengzést vittek végbe.A hivatalos kimutatások 200 és 400 körülire teszik a halottak számát, az áldozatok között asszonyok, gyerekek, férfiak egyaránt voltak. A túlélők semmilyen kegyelemben nem reménykedhettek, a Gyimesi szoroson át Moldvába menekültek. A Siculicidiumról Köllő Miklós 1899-ben felállított szobra emlékezik.

A menekültek Moldvában letelepedtek, falvakat alapítottak, úgy mint Pusztina, Sóskút, Belényes, Somoska, Darló, Nagyszalánc, Kisszalánc, Sóstázló, Csügés, Lészped, Diószén, Magyarfalu. Nem sokkal a vérengzés után, Buccow halálát követően gróf Hadik András lett Erdély új kormányzója.Az orosz-török háborúban a semleges Ausztria elnyeri a magyar korona részére az addig török kézen lévő Bukovinát. Bukovina jelentése bükkös, bükkös táj, semmiféle kötődése nincs Buccow nevéhez. Ide telepedtek le a majd egy évtizednyi szenvedés után a menekült székelyek.
1882-ben megalakult a “Csángó Bizottság”, amelynek Mikecs László, Odescalchi Artur, Jókai Mór, Benedek Elek is tagjai voltak. Mivel az alapítvány célja a moldvai csángóság Magyarországra telepítése is volt, ez a megtévesztő megnevezés nem kis bosszúságot okozott az öntudatos székelyeknek. Sokan mai napig bukovinai csángóságról beszélnek, tévesen.

Az első vonat 1883. március 30-án 1000 székely honfoglalóval indult útnak Hadikfalva, Chirow, Tokaj, Nyíregyháza, Debrecen érintésével Szolnokig. Ott hajóra szállnak, Szegeden, Óbecsén,Titelen át a Temes torkolatáig, Nagy György, al-dunai kormánybiztos vezetésével érkeztek új hazájukba. Az új telepesek a bukovinai körülményeket várták, ám az Al-Duna kanyarulatánál keservesen csalódniuk kellett. A feladat a mocsaras területek lecsapolása volt. Embertelen sok munka, erdőirtás, kubikolás, sok hiábavaló küzdés, hogy termővé tegyék a víztől elszakított területeket.

Az egykori bukovinai székelyek a tömbmagyarságtól távol, idegen környezetben, nyelvükben, kultúrájukban sok archaikus vonást megőriztek. Szívósságuk legendás, úgy tartják, hogy “a székely a jég hátán es megél”. Új népcsoport jött létre: az al-dunai székelyek. Három falujuk közül  - Székelykeve (Skorenovac), Hertelendyfalva(Voiloviva), Sándoregyháza (Ivanovo) - Székelykeve a legnépesebb.1887-ben alapították, ma kb.2500 lakosa van. Működik a magyar iskola,1-8 osztállyal,184 tanulóval, a Petőfi Sándor Művelődési Egylet, a Szalmaszál Ifjúsági Művelődési Egyesület, amely a gyerekeket, fiatalokat fogja össze. Van néptánccsoportjuk, színjátszó csoportjuk, gazdaságukat jelentős mértékben fellendíti a fejlődő, bővülő faluturizmus Dani Ernő vezetésével. Székelykevén még erős a székely-magyar öntudat.

Hertelendyfalva – Voilovica - a torontáli főispánról, Hertelendy Józsefről kapta a nevét. Ide 1883-ban 200  református család érkezett, kb. 800 lélek telepedett le. A falu Pancsova peremvárosi része, eléggé iparosodott környezetben, műtrágyagyár, kőolaj-finomító működik, amit a legutóbbi, a balkáni háborúban uránmagvas lövedékekkel bombáztak. Itt 1961-ben alakult meg a Tamási Áron Székely-Magyar Művelődési Egyesület. Nagy tisztelettel és elismeréssel említeném meg azt a kis értelmiségi csapatot, amely munkásságával fenntartja a magyar kultúrát, művelődést, anyanyelvi oktatást a faluban.

Sándoregyháza – Ivanovo – annak idején 262 bukovinai családot fogadott be,1884 végén itt 810 lélek lakott. Nemcsak székelyek, hanem bánsági magyarok, németek és paltyének (katolikus bolgárok). A falu 1888-ban kapta a Sándoregyháza nevet, addig Nagy-Györgyfalva volt, védőszentjük Szent Vendel. Ma Sándoregyháza sajnos hanyatlófélben lévő falu, kb. 450-en vallják magukat magyarnak, de van, hogy egymás közt is szerbül beszélnek. Mindennek a magyar oktatás hiánya az oka.A gyerekek szerb osztályba járnak, szerbül beszélnek a jobb érvényesülés érdekében. Csak halkan jegyzem meg, fognak-e olyan szinten beszélni szerbül, hogy a magyar nevükkel valaha is szerbként könyveljék el őket? Pont a falu szülöttje, Salamon Géza székelykevei iskolaigazgató példája a legjobb arra, hogy magyarként is el lehet jutni a legfelsőbb szintekig is, lehet érvényesülni. Különös találkozásom volt Basa Gergely üveggyári munkással, akinek a falu múltjáról, népi szokásairól számos megírt könyve van máig kiadatlanul.
A sokszor szívderítő,de jópár lehangoló tapasztalat tudatában alakult ki bennem egyfajta kép.A kapcsolatot a három falu között szorosabbra kellene fűzni kulturális és oktatási szempontból. A magyar nyelv megtartása és gyakorlása mindennél fontosabb, a megmaradás egyik záloga. Élni lehet a magyar feliratozás lehetőségével, ezt a szerb állam nem tiltja, de egyetlen magyar felirat sem Szerbia gesztusa.

A fiatalságban meg kell erősíteni a magyar öntudatot, a történelem, irodalom és a vallás iránt fel kell kelteni az érdeklődésüket. Ezért tartom fontosnak, hogy székelyföldi városok vegyék fel velük a kapcsolatot, alakuljon ki egy élő kapcsolattartás oly módon, ahogy kialakult a bonyhádi székely közösséggel, kölcsönös kulturális rendezvények, gyereknyaraltatások, stb. által. Szükségük lenne magyar könyvekre, csak legyen, aki elolvassa...
Székelyföld ma erős, ellentétben azzal, ami a himnuszunkban van.  Nem “porlik...”. Az autonómia küszöbén mutassa meg erejét oly módon, hogy kezet nyújt a történelem szeszélye folytán régen szétfreccsent véreink felé.
“Nekünk,árva székelyeknek ez a mindnyájunkat összetartó szív,
aggódó lélek a legfontosabb. Ebben van a mi egyedüli erőnk és reménységünk.

Az élet és sors megtanított bennünket, hogy csak önmagunkban bízhatunk, senki másban. Csak a mi nagy népi közösségünkben és igazságunkban. Ha egymás terhét nem hordozzuk, más nem veszi vállaira helyettünk.” (Nyírő József:Az én népem)

Hát ez a gondolat indított el engem, s ezúttal fejezem ki köszönetemet dr.Székely Erikának, illetve az Áldos Egyesületnek, hogy segítettek célom elérésében.

Bálint Csaba